Normálatlan agyatlan

Ha megint iskolai szintű rendezvényt kezdenék szervezni, arra az esetre megkértem J-t, hogy csapjon agyon. Nem vagyok normális, de tényleg. Jó, nyilván a program előtti szokásos pánik vett rajtam erőt, s már egy hét múlva azon fogom törni a fejem, hogy mit kéne legközelebb csinálni, de remélem, J. le fog állítani. Ajánlom neki! :)

Tehát Xavérről akartam beszámolni, mert fontos - önismereti és nem túl hízelgő - felismerést tettem a koncert alatt, meg a szatszangról, ami váratlan volt és sorsszerű, meg arról, hogy Á. milyen hihetetlenül rendes, amihez nem vagyok hozzászokva, meg hogy ki kellene neki találnom valami viszonzást, meglepit, aminek örülne, ami jól esne neki, de most éppen nincs hozzá agyam - egyikhez sem. Így vagyok én ma este (is) egy normálatlan agyatlan... Muszáj Jane Austent olvasnom, hogy helyrerázódjak egy kicsit!