2008. szeptember 27., szombat

Csütörtök

Alig bírom kinyitni a szemem, hogy megnézzem, hány óra. 3:16? Hallom, hogy I. bosszúsan felnyög. Ki a franc küld nekem SMS-t hajnali 3:16-kor? Gyors fejszámolás, mindenki itthon van, ha anyámékkal baj lenne, ők telefonálnának, nem esemeseznének - akkor tehát lehet tovább aludni. 3:18- újabb SMS. I. dühösen megfordul, mert hát mivel az én telefonom a renitens esemesező, nyilván az én valakim küldi őket, őt tehát nem érinti, csak bosszantja a dolog. Muszáj kikászálódnom (nem mellettem van a készülék, mert ugye azok a fránya mindenféle hullámok), megnéznem, mi van. Na persze, a háromtizenhatosban a szerb telefonhálózat köszönt, a háromtizennyolcasban meg a Pannon. Köszönöm, fiúk! De a gond most következik: nem birok visszaaludni.
Ezt nagyon utálom, mert jönnek a mindenféle - korántsem kellemes - gondolatok. Most éppen a leltárral és a könyvtár jövőjével küzdök, meg a magaméval. Fel kellene adni, gyorsan befejezni a leltárat és végre megnyitni. Tegye rendbe majd valaki más, nekem elegem van a mások hülyeségei miatti szívásból. Na de ha megnyitunk, hány órában leszünk, lehetünk nyitva? Hogyan tovább? És igen, eszembe jut, hogy meg kellene pattanni. Előjönnek a régesrégi tervek és vágyak, de nem leszek lelkes tőlük. Kérem vissza a régi könyvtáramat, nem akarok mást csinálni! Most nem. Megfogadtam, hogy ha egyszer váltok, akkor a magam ura leszek. Ebben a pillanatban nem látok magam előtt más lehetőséget, mint egy másik könyvtárba elmenni, márpedig akkor sem a magam ura nem leszek, de még a mostani viszonylagos függetlenségemet is elveszítem. Arról nem is beszélve, hogy hatéves korom óta iskolába járok - vagy tanultam, vagy tanítottam. Ezt ismerem, ezt szeretem.
5 óra van, mire elalszom, 6-kor kelnem kell.
A könyvtárban bekapcsolom a gépet, amíg megiszom a (híg lötty) kávémat, gyorsan körülnézek, mi újság a nagyvilágban, bekukkantok kedvenc blogjaimba, elolvasom a leveleimet. Teljesen gyanútlanul nyitom meg M. méljét, mert most nagy ravaszan nem csatolja a szokásos baromságait, hanem a levéltörzsbe rejti. Mire észreveszem, hogy rajtam kívül van még más címzett is, és leesik, hogy bedőltem neki (rendszerint olvasatlanul törlök minden csatolmányt, amit küldeni szokott - se időm, se kedvem foglalkozni velük), már belekap a szemem a szövegbe, s amilyen állat vagyok, végig is olvasom - vesztemre. Innentől kezdve egész rohadt nap a haldokló gyerekeimet látom lelki szemeim előtt, akiken nem tudok segíteni - közben figyeljek munkámra, amit pillanatnyilag szívből gyűlölök. Hurrá, ez a csütörtök egy olyan sz.. nap volt, hogy mire estére végre sikerül "elengednem a félelmeimet", teljesen kimerülök. De legalább éjjel jót alszom. Vagy nem.

5 megjegyzés:

Anima írta...

Tanulság: a leltározás (és állományapasztás) árt az egészségnek... :)

De mi a jó francnak nem kapcsolod ki te éjjelre a mobilodat?! Egyrészt a hullámok, másrészt hamar lemerül, harmadrészt éjjel ne csörgessen fel egy őrült félretárcsázó sem!

Nagy váltásokról álmodozni lehet - de meg ne próbáld! :(
Így is olyan sok a pályaelhagyó - ki kényszerből, ki azért, mert végképp elege van. És erős a kontraszelekció.

És ki áll akkor a vártán?!...

csbk írta...

Bizony hogy árt, úgyhogy jól gondold meg! :)
Nem is tudom, miért nem kapcsolom ki, valahogy eszembe sem jut - de meggondolandó! Ezek után főleg! :)
Hát igen, álmodozás az élet megrontója, maradjunk a realitások talaján és küzdjünk tovább... :(

Névtelen írta...

egyetertek anima-val! meg leszel verve, ha palyaelhagyason gondolkozol! ki kuldi akkor hozzam a tiniket ;-))

csbk írta...

Na jó, a kedvedért! :D Vagy célzás akart lenni, hogy küldjem már őket? ;)

oross írta...

mostmeg csak a csinos lanyokat kuldjed ;-) de jovo hettol mindenkit varunk!!