Megelevenedő könyvborító

Ne mondja senki, hogy nincs jó a reggelekben, még akkor is, ha éppen indulni kell otthonról. Történt, hogy ma korán reggel vártam uramat a kocsiban, hogy kivigyem még suli előtt a vonathoz. Magamba roskadva néztem ki a fejemből, amikor valami színes suhant el a szemem előtt. Nem akartam elhinni, két nagy fakopáncs, azaz harkály! Az egyik szinte az orrom előtt szállt rá a villanyoszlopra, pontosan azzal a mozdulattal, mint kedvenc könyvem borítóján, a Madarak a kertbenén! De jó, hogy újra itt van velem! Pedig bizisten visszavittem x (szemérmetlenül sok) idő után a könyvárba, le is adtam fájó szívvel, de mit csináljak, ha rá tíz percre egy másik példánya rám kacsintott a negyediken a legalsó sorból!? Próbáltam én ellenállni, de nem ment, s ezért ma reggel élőben láthattam a nagy fakopáncsot. Teljesen logikus ok-okozati összefüggés.
Most, amikor ezeket a sorokat pötyögöm, éppen Otelló trillázik az ablak előtt. Vagy egy másik feketerigó, de nekem már mind Otelló. És megfordul a kertemben a feketerigó mellett a seregély, másik nagy kedvencem, a házi rozsdafarkú, ja meg a tengelic, akit szintén imádok, a fecskékről nem is beszélve! De a legtöbb a verebekből van. Nehéz elhinnem, hogy Németországban védett madár lett, olyan kevés van belőlük. Lehet, hogy itt a nagy üzlet az orrom előtt, csak nem veszem észre? Na de a veréb is madár, mint tudjuk, úgyhogy maradnak.
Egy szó, mint száz, jó reggelem volt.