2008. január 27., vasárnap

Kakikönyv

Teljesen véletlenül jutott a kezembe Pernilla Stalfelt Kakikönyv című kis könyvecskéje. Az egyik elsős tanító néni mutatta meg bizalmasan, a szatyrából félig kihúzva, hogy ismerem-e. Úgy járt ugyanis, hogy az elsősökkel arról beszélgettek, hogy milyen a jó könyv, s az egyik kis lurkó másnapra bevitte ezt neki. Ő gyanútlanul elkezdte mutogatni, hogy igen, szép képek, nagy betűk, kevés szöveg egy oldalon, s csak azután kezdte felfogni, hogy ez a könyv tényleg a kakiról szól. Persze elkértem tőle, s itthon halálra röhögtük magunkat a saját külön bejáratú kölykeimmel és az apjukkal - szenzációs! A gyerekek szemszögéből nézi a világot, a gyerekek nyelvén szól, nálunk ez annyira újszerű! Egy más kultúra friss szellemét hordozza. Vannak ugyan szuper "svédes" gyerekverseink, de ilyen jellegű gyerekkönyveink (még) nincsenek. Azért kíváncsi lennék, mennyi fogyott belőle itthon, akik megvették, hogyan adták a gyerekek kezébe, odaültek-e melléjük, hogy együtt olvassák el, hogy magyarázatot adjanak az esetleges kérdésekre. Azt hiszem, ezeket a könyveket, mert van a Viandra Kiadónak más "kényes" kérdéssel foglalkozó könyve is (Szeretlek könyv, Ne bánts! könyv, Halál könyv - ez utóbbi végképp tabu a mi kultúránkban), csakis együtt lenne jó olvasni a kicsikkel. Igen, de akkor mi is legyen a könyvtárral? Tartsunk belőlük vagy ne? Kölcsönözzük őket vagy ne?
Nagyon jó még a Kis fütyikönyv és a Kis puncikönyv is, ezek valamivel nagyobbaknak íródtak, van is belőlük a könyvtárban, de ugyanarra a sorsra jutottak, mint a 8.-os biológiakönyv, Az emberi test, vagy éppen Az akt c. album: a gyerekek eldugdossák, a leglehetetlenebb helyen találjuk meg őket, a sarokba húzódva együtt csámcsognak, röhögnek rajtuk, de nem nagyon kölcsönzik őket. Szerencsére, mert kaptam én már olyan levelet szülőtől a Férfi és nő 7-8 éveseknek szánt kötete miatt, hogy csak néztem. A gyerek, akinek a szülője a tüzet okádta rám, 14 éves volt. Nem lehet tudni, melyik család mikor és hogyan és mit akar a gyerekeivel tudatni, s egy-egy könyvvel - úgy látszik - keresztbe lehet tenni nekik, akaratlanul persze. Hogy mit lát a tévében, az más kérdés.
Tehát én is tanácstalan vagyok, mint ahogy tanácstalanok a kollégáim is. Ki, kit, mit, mikor és hogyan? Ez itt a kérdés!

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Jó kérdés! A saját gyerekénél még csak sejti a választ az ember - de másokéval mi legyen?
Amúgy égetően szükségük van a gyerekeknek beszélgetésekre (nem mesterséges "felvilágosításokra"!), s ha ezt a szüleiktől nem kapják meg, akkor keresnek maguknak más bizalmast. Persze az lenne a jó, ha nem egymást okosítanák, vak vezet világtalant módjára...

csbk írta...

Pedig egymást okosítják, s ahogy visszaemlékszem, mi is valahogy így csináltuk. Elvileg van a suliban egészségtan, a gyerekeim nem sok jót meséltek róla. :(