Olyanok történnek néha az ember lányával, amelyek megingatják a világ rendjébe vetett hitét. Így jártam pénteken, amikor busszal jöttem haza. Nem szeretek buszozni, akkor szánom rá magam, ha nagyon muszáj. Annak rendje és módja szerint jeleztem ezen a bizonyos péntek délutánon, majd amikor kinyitotta a sofőr az ajtót, foghegyről odaszólt nekem, hogy máskor ne a vészjelzőt nyomjam meg, ha le akarok szállni. Egy fél másodperc alatt lepergett előttem az életem, legalábbis az a része, ahogyan végigközlekedtem egyedül európa néhány nagyvárosát - pusztán a feliratokra hagyatkozva. Az nem lehet, hogy itt, a saját városomban, a saját buszjáratomom ilyen hibát követek el! Bénult döbbenetemet tett követte, s megkönnyebbülve, ugyanakkor megrendülve olvastam a korláton a kis piros jelzőgomb fölé függőlegesen írt szöveget: Leszállásjelző. És még egyszer, hogy biztos legyen: Leszállásjelző.
Akkor most már miben bízhat meg az ember lánya?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése