Elsőszülött ünnepélyesen kijelentette, hogy most, hogy már több, mint négy hónapja folyamatosan csak kerékpárral közlekedem, városi kerékpárosnak nevezhetem magam. Miután kicsit bambán néztem, megmagyarázta, hogy ezt vegyem dicséretnek. Márpedig ha az ember gyereke dicsérő szót szól, azt nagyon meg kell becsülni, mert igen ritkán adatik meg!
Azt azért nem állítom, hogy nyugodtabb az életem, mióta nem ülök autóba. Naponta bosszantom fel magam a közlekedési anomáliákon. Amikor autós voltam, a biciklisek, az autósok és a gyalogosok nyomták fel az agyamat, amióta városi biciklis vagyok, a biciklisek, az autósok és a gyalogosok teszik ugyanezt (jelzők és sorrendi meghatározottság nélkül). Az én kis szabálykövető lelkem nehezen viseli, hogy sokan mennyire figyelmen kívül hagyják az elemi közlekedési szabályokat, ezzel pedig - akár demagóg a szövegem, akár nem - másokat veszélyeztetnek (engem is). A kis tanár lelkem meg meg szeretné nevelni ezeket az elvadultakat, de hát erősek a korlátaim, s ez különösen bosszant.
Nem akarom Elsőszülött kedvét szegni, de már erősen kacérkodom a leszállás gondolatával. Egyszerűen azért, mert hideg van. A menetszél már nem izgat (csökkentettem a sebességemet - kicsit muris, de 18 helyett 15 km/óra az utazási sebességem, s ezzel nem fázom annnyira, s meg sem izzadok - jó, jó, tudom, hogy ez amúgy csigatempó...), de ma reggel olyan csontig hatoló hideg volt, hogy nem esett jól - igaz, nem is vagyok rendesen feszerelkezve, azaz nincs spéci kesztyűm, meg sapkám meg semmim, úgyhogy egy kicsit amatőr ez a városi biciklis. Megoldás lenne az is, ha pl. nem kellene 1/2 8-ra járnom, hanem mondjuk kényelmes 9-re - addigra sokat melegszik az idő. Ennek azonban semmi realitása, úgyhogy hamarosan jöhet újra az autó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése