Gyerekségek a könyvtárban

Itt vagyunk a negyedik hét végén és még nem is írtam róluk, pedig.

Év elején nagyon el voltam kenődve, hogy tankönyveket kell pecsételnem, listáznom - mint minden könyvtárostanárnak -, s azon járt az agyam, hogy micsoda pazarlás ez, hogy itt van egy agyonképzett ember, aki hasznos is lehetne a megszerzett tudásával, ehelyett mint a gép pecsétel. Egy vagy két napig csináltam ezt és pöfögtem és morgolódtam és dühöngtem, mígnem a drága kis Leila félénken megkérdezte, hogy kipróbálhatja-e a pecsétet. Nos, ezzel megoldódott a gondom. Egész kis pecsételő brigádok alakultak, élvezettel figyeltem, hogyan osztják fel maguk között a munkát - volt, aki sorba rakta a környveket, volt, aki kinyitotta a megfelelő helyen, aztán aki a körpecsétet nyomta, majd aki a hosszút, megint más csoportosította az elkészülteket... Tökéletesen dolgoztak kooperatív módon, igazából megvalósult az együttműködés, egymás segítése, fejlődtek a szociális és egyéb kompetenciák, de ami a legfontosabb, elkészültek a tankönyvek! Fantasztikus, imádom őket!

Az elballagott mangafanjaim helyett itt vannak a hetedikesek, ill. a már tavaly is járó, most nyolcadikos lányok. Minden reggel fél 8-kor beülnek a kölcsönzőasztal mellé, s nyolcig nyomják, hogy ki mit látott, mit szeretne látni, ki kinek mit ad kölcsön, mit hallott, hogy még ki mangás, stb. Most anime klubot indítottunk, azaz minden csütörtökön délután animéket fogunk vetíteni. Tegnap a Totoro c. mesével akartuk kezdeni, de befuccsolt a technika - annyira gáz volt, mert itt voltak ezek a lelkes gyerekek, s nem volt hang a kettes gépen, a másik kettőben meg csak CD lejátszó van. Annyira ciki volt! Mindez még azzal is jár, hogy jövő szerdára, a Népmese napjára valahogyan fel kellene pofozni a kettest, merthogy egész nap rajzfilmvetítés lesz, ill. lenne.

A lányok térden csúszva könyörögnek Twiligh-ért. De könyörgöm, ötödikesek meg hatodikosok! Mi a francot csináljak velük?