Böllérnap

Tegnap böllérnapon voltunk. Ez így nem sokat jelent, na de a körülmények! Szóval a faluban, ahová meg lettünk híva, T. a polgármester. Az a T., aki osztálytársam volt a középiskolában, s aki az egészet szervezi. De T. meghívta még a többieket is, úgyhogy 10-en voltunk ott az osztályból. És megint megtörtént a csoda, mint az ötévenkénti érettségi találkozókon is szokott: eltűntek az évek, és egyáltalán nem számított, ki nagymenő vállalkozó Audi A8-assal, ki kőműves, ki festőművész, ki könyvtáros, ki elvált, ki családos - ugyanazok az ugratások, röhögések, adomázások mentek, mint diákkorunkban. Egy hét alatt nem nevetünk annyit, mint most egy délelőtt alatt, de így meg, hogy folyik a könnyed és már fáj a hasizmod, az arcizmod, kapkodod a levegőt és nem birod abbahagyni, hát még ritkábban.

Közben leöltek négy szerencsétlen pocát, és töménytelen mennyiségben fogyott a mindenféle házipálinka - dió, áfonya, barack, szilva, szőlő -, amit sértés lett volna visszautasítani. A reggeli kész gyomorrontás: sült vér, friss töpörtő, sült hús, sült máj, mindez puha kenyérrel, káposztasalátával... Hú, rossz belegondolni is, de akkor és ott, abban a társaságban valahogy lecsúszott. Aztán egész nap nem birtam semmit sem enni, s most is megmozdul a gyomrom, ha rá gondolok ...

I.-nek élmény volt maga a disznóvágás is, mert az ő gyermek- és ifjúkorához szervesen hozzátartozott. Így aztán lelkesen fotózott, "vadászta" a jellegzetes figurákat, akikből azért volt bőven, s jóízűen fogyasztotta az előbb felsorolt fogásokat, amikből itthon nem sűrűn kerül az asztalra, vagy legalábbis így egyben biztos, hogy nem. Irigylem őt, nem sokat moralizál szegény disznók sorsán: az embernek ahhoz, hogy életben maradjon, ennie kell, ahhoz, hogy legyen mit ennie, meg kell ölnie az állatot. Ennyi. Ő ezt hozta magával, én a magam negyedik emeleti "hagyományaimmal" már sokkal bizonytalanabb vagyok, de most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy mennyire jó volt megint fiatalnak és gondtalannak lenni, ha csak pár órára is!